Csalóka napfény

Amikor ez a két kép készült, még hiányzott belőlem minden szorongás. Szabadnak éreztem magam és erősnek. Az is voltam. Most nézem ezt az egyébként nem vidám képet és próbálom kitalálni, hogyan tudnék olyan gondtalanul szemlélődni. Emlékszem szinte minden lépésemre azokból az órákból, amikor ezek a képek készültek. Vállamon a magam által varrott fotóstáskámmal rengeteget sétáltam a '80-as években a Duna partján Békásmegyer környékén. Akkor még nem tudtam, hogy szeretek ott lakni. Volt otthonom, mégha kicsi is. Nem volt téli cipőm, de nem zavart, hogy félcipőben gázolok a térdig érő hóban. Most van téli cipőm, de nincs hó.

Akkoriban még csak egyetlen ember miatt kellett néha aggódnom, most már magammal együtt hat miatt. Tudom, túlságosan személyes ez a bejegyzés, de nem hinném, hogy sokan fogjátok olvasni. Aki meg elolvassa, az előtt nem röstellem magam. Nem szégyellem, hogy most félek és visszavágyom azokat az életérzéseket, amik akkoriban hajtóerőként hatottak rám. Most már csak félautomata vagyok. Tudom, hogy KELL csinálni valamit, hogy ne kerüljünk még nagyobb bajba, mint amiben vagyunk. Tudok még örülni persze egy-egy jó képnek és sok minden másnak is, de a távolból megfigyelt felszabadulások ezek. Figyel a jövő. És ez nagyon nehezen viselhető el számomra.

Persze ahhoz is erő kell, hogy gyengeségemet megmutassam legalább pár ember előtt. Legyen ez a vigaszom, hogy még meg merek szólalni. Fel merem emelni a hangomat a sors ellen, hogy hát itt valami tévedés van! És még remélni is tudom, hogy egyszercsak elhagy ez a dermesztő szorongás és újra igazi életet élhetek. Nem szeretnék olyan fotókat készíteni soha, amik illusztrálni képesek jelenlegi lelkiállapotomat. Nem is érdekelne senkit. Még reménykedem abban, hogy az a szemlélődő nyugalom, ami képeimet jellemzi, visszatér egyszer. Hű próbálok maradni, nem kívánok megrendítően hatásos képeket készíteni. ...